Kora reggel van. Május közepén, egy szép tavaszi napon, szeszélyes időjárással kísérve, útnak indulok.
Különleges, izgalmas napra számítok. Próbálgatva határaimat, hűen önmagamhoz, egy kalandvágyó túrára készülök. Ezúttal kilépek a komfortzónámból és a földjegyű lány, vízre száll.
Ahogy megérkezünk a túravezetőink által nyújtott transzferrel Esztergomba, máris látom, hogy egy csodás gasztronómiai élménnyel indítjuk a napot.
A Duna-parton felállított asztalokon kockás terítő és mindenféle finomság vár minket. Nekem a házi kőrözött és a limonádé az első számú kedvencem, na és a kenyér. A kenyér mennyei.
Oldalra pislogva próbálom megállapítani, hogy mennyire nyilvánvaló mások számára, hogy kb. egy kiló szeletelt kenyérnél járok, ami a reggelimet illeti.
Mi tagadás, mindenki jóízűen falatozik, erőt gyűjtünk az előttünk álló kihíváshoz. Kb. 16 km-es távot teszünk meg a Dunán, kenuval megyünk le Zebegénybe. Nem tudom mi vár rám, teljesen új élmény a számomra. S bár tudom, hogy nem egy vadvízi evezésre megyek, mégis, ahogy közeledik az indulás, izgatottságom fokozódik. Sebaj, legalább érzem, hogy élek, gondoltam.
Gyülekezünk. Sajnos a felhők is. Igyekszem nem tudomást venni arról a nyilvánvaló tényről, hogy szemerkél az eső.
Kiváló túravezetőnk Endre és párja, Mariann – akinek a fenséges reggelit köszönhetjük-, bátorító szavai után lendületet kaptunk. Sajnos nem tartott túl sokáig.
Pillanatok alatt fel kellett mérnünk a helyzetet, hogy a magunkkal hozott, – gondosan ☺ válogatott- váltóruhák negyedét sem tudjuk magunkkal vinni. Sírva nevettünk, amikor megláttuk barátnőmmel a kis, műanyag tároló hordókat, amelyeknek mi a nagy testvéreikben gondolkodtunk még indulás előtt, otthon a pakolásnál. Úgy éreztem szinte pucéran szállunk vízre, ahhoz képest, amit magammal szerettem volna vinni, minden eshetőségre és időjárásra felkészülve.
Végre vízre szálltunk.
Imbolyogtunk picit az első métereknél és még utána is. Csendben is voltunk, mert nagyon koncentráltunk. Hárman voltunk mindössze a kenunkban. Bíztató volt, hogy a kormányosunk legalább tapasztalt volt a vízen. Kiderült, hogy kikötünk egy büfénél. Azonnal felvirultunk és tréfálkoztunk, hiszen fel sem borultunk és már megint eszünk, ez minden vidámságra felhatalmazott minket. Úgy tűnt mindkettőnknek, hogy már órák óta eveztünk. Akkor kerekedett csak ki a szemünk, amikor a kérdésünkre, hogy kb. most hol járunk, az volt a válasz, hogy Esztergomban. Édes Istenem, hát nem onnan indultunk? Már nem is vitatkoztunk, amikor megtudtuk, hogy egész pontosan a Búbánat-völgyében vagyunk…, mert mi folyamatosan azon kattogtunk, hogy nem létezik, hogy ez még mindig Esztergom, de akkor hol a búbánatban vagyunk (?)…. Hát pont ott!
Miután visszaszálltunk a csónakokba, valahogy ráéreztünk az evezés ízére. Lendületet kaptunk és már élveztünk minden pillanatot. Egyszerre emelkedtek és süllyedtek a lapátok. Csodás volt hallani a víz csobbanását, minden merítésnél. Továbbra is borús napunk volt. Alig volt hajó a vízen, így nyugodt, biztonságos utunk volt. A Duna közepéről a part közelébe kormányoztunk. A madarak énekét így már felerősödve hallhattuk. A part menti zöldellő fák sokasága, a vízbe nyúló cserjék, a madarak csiripelése, mind a mangrovékat juttatta eszembe, amikor Nyugat Afrikában, Gambiában csónakáztunk egy kora reggelen és csendesen siklottunk a vízen. Emlékszem, ahogy az asszonyok színpompás ruháikban, felkötött szoknyáikban térdig a vízben állva, kagylókat szedtek a part mentén a víz alatti gyökerekről. Csónakjaik mellettük sorakoztak, fonott kosaraikkal megrakodva.
Kenutúránk következő állomása napokon át foglalkoztatta gondolataimat. Döbbenten és szomorúan néztük mindannyian a kormoránok által lakott, teljesen kiszáradt, hatalmas, haldokló fát, amelynél elidőztünk egy kicsit és elszörnyülködtünk, hogy micsoda pusztítást végeznek ezek a védett (!) madarak. Ötvenen, százan, csapatba verődve, egy-egy kisebb öbölbe szorítják a halakat és tömegesen pusztítják őket. Ürülékükkel pedig megölik a fákat, amelyek kiszáradnak, s amikor az elpusztult, akkor egy újabb fán keresnek otthont maguknak. Picit megtépázott lélekkel, tovább eveztünk.
Majd úgy tűnt, hogy vihar tör ránk. Összekapaszkodtunk hát a csónakokkal és csak a két legszélső kenukban levők eveztek. Lassan, óvatosan siklottunk előre a jócskán himbálózó vízen. Végül úgy döntöttünk, hogy kikötünk az előttünk álló kis, kavicszátonyon és várunk, amíg egy kicsit elül az eső és a szélvihar.
Elég különös élmény volt mindkét parttól távol, a Duna közepén, azon morfondírozni, meddig kell vajon várakozni, melyik irányba tart a vihar, mikor fog alábbhagyni. Némi kiszolgáltatottság és izgalom keveredett bennem, határozottan büszke voltam magamra, hogy nem otthon ücsörgök a tévé távirányítóját nyomkodva.
Végül ismét útra keltünk, még határozottabb evezőcsapásokkal, épp úgy, mint akik immár 7 próbán is túl vannak. Késő délután megérkeztünk épségben és borulás nélkül Zebegénybe. Kikötöttünk. A kenuk szépen sorban pihentek a parton. Csodás látvány volt, ahogy megcsillant rajtuk a napfény. Még csodásabb volt, hogy már várt minket a bográcsban főtt, gazdag gulyásleves. És már megint ezek az isteni kenyerek. A kedvencem a krumplis kenyér, amiben kisebb főtt burgonya darabok voltak. Éppen úgy, ahogyan drága nagymamám krumplis pogácsájában. Számomra minden falat egy időutazás volt, vissza a csodás gyerekkoromba.
Mariann elárulja a titkot nekem, hogy honnan vannak ezek a finomabbnál finomabb kenyerek. Esztergomból a Sváb Pékségből.
Máris azon jártak a gondolataim, hogy miként tudnék egy kis túrát tervezni magamnak, amelynek kis gasztro-megállója ez a pékség lesz. Általában így szoktam. A kulináris élmény mellé találom ki a túraútvonalamat, és soha sem fordítva.
Véget ért egy csodás nap, hálás vagyok Endrének és Mariannak az élményért, barátnőmnek a mindig felemelő, vidám társaságáért. Büszkén hajtom álomra a fejemet este, és amikor gondolatban végig tekintek a nap eseményein, befogadó állapotomban, egy erőteljes sugallat érkezik. Mindössze egy szó.., de ezt a szót már régóta vártam. Azóta, hogy láttam az Ízek, Imák, Szerelmek c. filmet. Azóta kerestem a szót, az én szavamat. Most megérkezett. A szó: Könnyedén.
A magam kis tanulsága a napról, hogy ne a félelmeinknek adjunk teret, hanem vágjunk bele könnyedén. Merjünk újabb és újabb élményeket kipróbálni, hiszen „Élni jöttünk a Földre, nem lakni”☺.
Kenukölcsönzés és túraközpont: Depo-Z_Zebegény_Máté Endre